Az emberiség pestise

Részlet Gabriel Păun — Homo Sentient című könyvéből

Már mondtam, hogy nem értek egyet David Attenboroughval abban, hogy az emberiség a Föld pestise, de abban egyetértek, hogy egyes személyek, úgy viselkednek, mint a pestis. Egyesek képesek arra, hogy jobb emberré váljanak, mások meg nem teszik meg ezt. Ez egy személyes döntés, amit leginkább az érzelmi fejlődés vágya befolyásol. Bach, Chopin, Vivaldi, Mozart vagy Beethoven nem haltak meg. Zenévé váltak. Hitler, Stalin, Mao, Mussolini, vagy Ceaușescu meghaltak és egy rossz vicc lett belőlük. Jó, ha csak annyira emlékszünk rájuk, hogy ne ismételjük meg a múlt hibáit. A felejtés sokba fog kerülni. Van még egy másik dolog, amivel nem éretek egyet, ez egyféle általánosítás. Bárhol voltam, mindig azt hallottam a helyiektől, hogy ők a legnyomorultabb és legkorruptabb országban élnek. Nemcsak Romániában hallottam ezt, hanem az Egyesült Államoktól Dél-Afrikáig. Vagy Európában, Finnországtól Olaszországig és Németországtól Magyarországig. Ez a fejezet pár találkozásom jó emberekkel és korrupt emberekkel ezekben az országokban. Olyan történetek, amelyek rámutatnak a gonosz univerzális voltára és felvázolnak egy lehetőséget arra, hogyan győzhetjük le ezt a pestist azzal, hogy jót cselekszünk. Szerintem általánosítható, hogy egy nemzet ragyogása egyenes arányban áll a lakosság korrupció-ellenességével. Magyarországgal kezdem, ez az ország rengeteget veszített fényéből, első látogatásom óta, 1990-től napjainkig.

A pénzzel teli aktatáska

Egy jól vasalt öltönyös személy belép egy állami tisztviselő irodájába, jobb kezében egy diplomatatáska. Az irodát nappali fény világítja meg, ellenfényben csak az alak és a tisztviselő látszik, ahogy kezet fognak és helyet foglalnak az íróasztal két oldalán. Pár udvarias kérdés után az illető megfogja az aktatáskát, az asztalra teszi és kinyitja. Teli van készpénzzel, a hivatalnok ellenőrzi.

- Ez csak fele annak, amiben megegyeztünk, mondja a tisztviselő. 
- Pontosan, a másik táska, ha térdre kényszerítettük- válaszolja az ismeretlen öltönyös

Az aktatáská teli kenőpénz célja, hogy eltöröljék a föld színéről azt a szervezetet, akiknek akkoriban dolgoztam. Pontosabban, a tisztviselőnek befolyást kellett gyakorolnia a médiára és gazdatársulásokra, ahhoz, hogy megsemmisítse a szervezet jóhírét és bezárják magyarországi irodájukat. Mikor ezt az elképesztő felvételt láttam, a szervezetnek már egyetlen alkalmazotja sem volt az adott országban és a manipulált emberek meglincseltek volna, ha tudják, hogy a támadott szervezet nemzetközi irodájának dolgozom. A pénzt láthatóan hatékony módon költötték el, mert a tisztviselő elvette a táskát és az íróasztala alá tette. Az én szervezetemet azzal vádolták nyilvánosan a közvélemény előtt és a törvényszéken, hogy nyugati érdekeket képvisel és aláaknázza a magyar nemzeti gazdaságot. Annyira nehéz helyzet volt, hogy a szervezett összes munkatársa felmondott. Az elsők akkor távoztak, mikor elkezdődött a lejárató médiakampány. Felmondtak, mert parasztoknak öltözött emberek vasvillával és más mezőgazdasági szerszámokkal a szervezet irodájához jöttek és megfenyegették őket. Akik ellenálltak az ijesztgetésnek és otthonról próbáltak dolgozni, azokat saját családjuk, rokonaik vagy szomszédaik kezdték zaklatni. A civil szervezet neve a lakosság többsége számára közutálat tárgyát képezte, a lakosság meg egyféle fasiszta ízű nacionalizmusba kezdett süllyedni. Én, a keleti szomszéd, a nyugat ügynökének számítottam. Ekkor jöttem rá többek közt arra, hogy mennyire fontos a szabad sajtó. Rájöttem, hogy ebben az országban be van tiltva az igazság. Megértettem, hogy ha a füleid tiltott szavakat hallottak, akkor az elméd is be lesz tiltva. A magyarokat úgy vezette a hatalom, hogy hazát egyenek és csak nemzeti levegőt lélegezzenek be. Ez egy félelmetes irány, ami a harmincas évek Németországára emlékeztet és amit egész Európában terjedni látok.

A tárgyalás

Azon a bizonyos novemberi napon, ezelőtt tizenvalahány évvel a táska pénz hatalmát saját bőrömön éreztem. Kihallgattak, újra, az ország fővárosában zajló perben, amiben azzal vádoltak, hogy többmillió eurós kárt okoztam olyan cégeknek, akik kacsa- és libahúst értékesítettek a német piacon. Nem azért, mert nem árulhatnák, de ez a hús, csak melléktermék. Az elsődleges termék a toll és a hízott máj. A szárnyasokat gyakran már a levágási kor elérése előtt párszor élve megtépik. Egyesek belepusztulnak a fájdalomba. A többiek túlélik, de könnyen felismered őket, mert leeresztett szárnnyal járnak. A pihetoll vagy párnákba és paplanokba kerül, vagy felkapott márkák kültéri termékei készülnek belőlük. A hízott májat úgy érik el, hogy a libákat minden nap megtömik szemes kukoricával. Lenyomnak egy csövet a torkukon és egy tölcsért tesznek a csőbe, ezen keresztül a gabona egyenesen a gyomorba jut. Rövid idő alatt a máj a tizszeresére nő és barna színe sárgára változik. Ez egy beteg máj, amit a fogyasztóknak csemegeként árulnak foie gras néven.

Magyarországon nincs hagyománya a hízott máj előállításának és fogyasztásának. Franciaországban viszont van, Magyarország meglátta a piaci lehetőséget és spekulált vele. A fő profit a toll és a hízott máj, a hús ez esetben csak melléktermék, ami egy kissebb extra profit.

Felvételeink voltak több gazdaságából és vágóhídról, amiket a szervezet Németországban a hús legfőbb értékesítési országában publikált. Az ottani fogyasztóknak más etikai sztenderdjeik vannak. Mégha fogyasztják is a húst, az emberek nem tűrik, hogy az állatokat feleslegesen kínozzák életükben. A nagy kültéri cégek is lelepleződtek, aki ilyen szárnyasok tollát használták termékeikhez. Mikor a szervezett nyilvánosságra hozta a nyomozását, a lakosság nagyon gyorsan reagált, nem vásároltak Magyarországról származó szárnyashúst. Az üzletláncok visszahívták a magyarországi szárnyashúst az üzletekből. Az érintett cégek bepereltek és ez volt az oka annak, hogy igen gyakran látogattam a fővárosi törvényszéket. Kint veszélyes volt, bent meg unalmas. Veszélyes, mert a tárgyalások időpontjait ismertették a médiában, hogy a gyülölködőket a törvényszék lépcsőihez vonzzák. A gyülölködőket, akik vasvillával, zajosan, káromkodva jönnek, kotlós tojással dobálnak engem és senki sem állitja meg őket. Unalmas mert sokáig tart a tanúk meghallgatása és az ügyvédek beadványai. Egy adott ponton úgy döntöttem, hogy az ablakon besütő Napot hivom segitségül, hogy óralapommal a másik tanukénk kihallgatott szemébe világítsak. Ő a tollfosztó és libatömő cég képviselője volt. Ártatlan pofát vágtam, az alak meg feldühödött. Mocorgott a széken, hogy ne süssön szemébe a napfény. Tudom, hogy nem szép, amit tettem, de akkor nagyon jólesett, hogy egy kicsit szórakozhattam. Végül egy jó pontot kell adnom a magyar igazságszolgáltatásban dolgozóknak, akik megtéritették az utiköltségem, adtak vizet, kávét és harapnivalót. Sokkal többet tettek, mint Romániában, ahol kidobtak egy meghallgatásról, mert vizet kértem.

A videofelvétel 

A tárgyalás után elvesztettem a fonalat és két hatalmas emberrel találkoztunk. Az volt az érzésem, hogy belőlem kettő sem tesz ki egyet közülük. Azt gondolnád, hogy bodyguardok, vagy valami hasonlóak. Egy nagyon hires, kémfilmekből ismerős állomás kávézójában vagyunk az óriásokkal, akik a pénzzel teli aktatáskás felvétel tulajdonosai. Rádöbbentem, hogy a felvétel annyira erős, nemzetközi földrengést okozhat, ami megtépázhatja az országra települő totalitárius rezsimet. Szeretném megérteni az egyének motivációját. A motiváció az első, amit tisztázok, ha egy informátorral van dolgom. Többnyire pénzről vagy bosszúvágyról van szó. A jóindulat a legritkább, de még nem veszett ki teljesen, ami reményre ad okot. Ez esetben a motivácíó egyszerű volt, pénzt akartak, sok pénzt. De nem csak pénzt, Hollandiába akartak eljutni, álláslehetőséget kértek és egy halászhajót. A lehető legvilágosabban kellett fogalmaznom, mert azt is számításba kellett vegyem, hogy az egész egy csapda, így hát mondom nekik:

-Fiúk, tetszik, hogy tudjátok, mit akartok, de nem lehet. Mi nem tudunk fizetni ilyesmikért és nem is lenne korrekt. Ha jószívűségból nekem adjátok a felvételt, akkor rendben.

-Értjük mit mondasz, de nem lehet. Túl sokat kockáztattunk ezért a felvételért, nem ússzuk meg élve, ha publikáljátok mi meg itt maradunk. Fogják tudni, hogy mi voltunk.

-Kár ezért a felvételért, nagy kár.

A találkozó után még több kérdéssel maradtam. Az első: működött a rejtett kamera a szemüvegemben? Mi történik ezzel a két emberrel ha múködött és én nyílvánosságra hozom? Harmadik: Mi történik velem, ha publikálom? A negyedik: Mi legyen? Elbúcsúzom a tolmácstól, aki segitett nekem és a kollégáktól, elsietek a kocsimhoz, hogy lássam múködőtt-e a kamera? Túl sokszor történt meg, hogy nem működött és mindent elveszítettem. Ezért jó, egyszerre három eszközt használni, most a kamera és a diktafon is működött. És nemcsak működött, hanem a felvétel tiszta volt, semmi tükröződés, vagy más probléma. Ez a nagy előnye a szemüvegbe rejtett kamerának, azt rögzíti, amit a szem lát. Nem kell azon stresszelni, hogy a plafont filmezed, vagy rossz szögben áll, mint az ing gombjaiba rejtett kameránál. Nagy erkölcsi dilemma következett. Lényegében több dilléma. Nem az volt a baj, hogy lefilmeztem őket, azért nincs lelkiismeretfurdalásom. Igazaból aggódtam értük, aggódtam magamért és szeretteimért. Egyfelől úgy éreztem, hogy kötelességem nyilvánosságra hozni mi zajlik Európa egyik totalitárius államában. Végül más utat választottam. Azért voltam itt, hogy az állatok számára hozzam el a forradalmat és nem a nemzetek számára. Lemondtam a felvételről és az összes másolatról azok számára, akiknek megvolt a hatalmuk ahhoz, hogy ne tömjék és ne tépjék az állatokat. Nyilvánvaló, hogy megmaradt a dilemma, mi lett volna, ha? Végul életben maradtam és az állatok megszabadultak ezektől a gyakorlatoktól.