Így 1964-től kezdve majdnem egy évtizedig a szövetségi kormány az erőforrásai egy részét oda pumpálta, ahová eddig is kellett volna, azoknak, akik leginkább rászorultak. Akkor hoztak létre olyan régóta működő programokat, mint a Head Start (átfogó gyermekkori nevelés rászoruló családok gyermekeinek, felkészítik a gyerekeket az iskolakezdésre), Legal Services ( alacsony jövedelmű polgárok számára biztosítanak ügyvédet, az ügyvédet az állam fizeti) és Job Corps (ingyenes oktatást/ szakképzést biztosít 14-24 év közötti fiataloknak). Létrejött a Medicaid (szociális egészségügyi biztosítás alacsony jövedelmű egyének és családok számára, akik nem tudnak egészségügyi biztosítást fizetni). A társadalombiztosítás javításával az idősek körében jelentősen csökkent a szegénység.
Úgy tűnik, Johnson bevezette azt az elvet, hogy az államnak kötelessége az elnyomottak és hátrányos helyzetűek oldalán beavatkozni. De soha nem volt elég pénz erre a szegénység ellen zajló küzdelemre, és Johnson gondolatait egy sokkal halálosabb háború foglalta le, a vietnámit. Ha kevés pénzből gazdálkodva is, a szegénység elleni háború még mindig intenzív negatív reakciót vált ki a konzervatív politikusokból és tudósokból.
Az ők szemükben a kormányzat programjai nem tehetnek semmit a szegényekért, mert a szegénység a szegények rossz gondolkodásmódjából születik. A Reagen korszakban a konzervatív ideológia sarokköve volt, hogy a szegénységet nem az alacsony bérek, esetleg a munkahelyek vagy az iskolázottság hiánya okozza, hanem a szegények rossz hozzáállása és hibás életmódja.
Ezt az elméletet magukévá téve, tudósok és politikusok fájlalták a szegények jellemgyengeségét és rossz szokásait az elmúlt ötven évben. Az ők szemszögükből a szegények ügyefogyottak, felelőtlenek, és hajlamosak a függőségre. Túl sok gyerekük van és nem mennek férjhez. Tehát, ha súlyos anyagi nélkülözést szenvednek, ha elfogy két fizetés között a pénz, ha nem mindig van étel az asztalukon-akkor senki sem hibáztatható, csak saját maguk.
Az 1990-es években, kétpárti támadás érte a jóléti intézkedéseket, ez a fajta szegényekkel szembeni előítélet drasztikus nőgyűlölő fordulatot vett. A szegény, egyedülálló anyákban látták meg a legfontosabb láncszemet a "szegénység ördögi körében". Azzal, hogy otthon maradnak és a segélyekre várnak, a gyermek számára is mérgező példát mutatnak, akiknek, fontos döntéshozók szerint, sokkal jobb lenne, ha fizetett gyerekgondozó gondoskodna róluk, vagy, ahogy Newt Gingrich javasolta, árvaházba vinnék őket.
Jóléti "reform" volt a válasz, és nem csak az volt a célja, hogy ne adjon pénzügyi támogatást a veszélyeztetett családoknak, hanem az öngerjesztő "szegénység kultúrát " is gyógyítani akarták, mert állítólag ez minden nyomorúság gyökere. Az eredeti jóléti reform törvényt, amit vissza kellene vonni és amit Bill Clinton írt alá, tartalmazott egy 100 milliós tételt az alacsony jövedelmű nők „szüzességi képzésére”.
A válság a szegényeket hibáztató elméletek végét is jelenthette volna. Pár hónap leforgása alatt több millió ember lett hivatalosan szegény, nem csak a kékgalléros elbocsátott munkások, hanem leépített technikusok, menedzserek, ügyvédek és más addigi kényelmes állások betöltői is. Senki sem hibáztathatta az új szegényeket azzal, hogy rossz döntéseket, vagy rossz életvezetési döntéseket hoztak. Iskolázottak voltak, szorgalmasak, ambiciózusak, de ők is szegények lettek, élelmiszersegélyre szorultak, menhelyeken aludtak, vagy pályakezdőknek meghirdetett munkákért álltak sorba az áruházaknál. Itt lett volna a pillanat, hogy a tudósok végre belássák, a szegénység nem jellemgyengeség vagy motivációhiány. A szegénység pénztelenség.
A legtöbb szegénységben élő nő pénztelensége, jó és rossz szerencséjétől függetlenül, a nem megfelelő bérek miatt van. Mikor a Nickel and Dimed: On (Not) Getting By in America (Lehúzva: hogy (nem) élünk túl Amerikában) című könyvemen dolgoztam, voltam pincérnő, kisegítő öregek otthonában, szobalány hotelben, Wal-Mart munkatárs és takarítónő. Nem azért választottam ezeket a munkákat, mert alacsony bért fizettek, azért választottam őket, mert ezek a nők számára leginkább elérhető munkák.
Rájöttem, hogy bizonyos szempontból ezek a munkák csapdák. Annyira keveset fizetnek, hogy nem tudsz félretenni pár száz dollárt, hogy egy jobb állást kereshess. Legtöbbször nem tudod megválasztani a munkabeosztásod, így nem tudod megoldani a gyermekfelügyeletet és nem vállalhatsz másodállást. Ezeknél a munkáknál a fiatal nők is térd- és hátfájással küzdenek, ami fájdalmas véget hoz a munkás éveknek.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy sokkal drágább szegénynek lenni, mint nem szegénynek. Ha nem tudod megengedni magadnak az első havi albérlet árát és a kauciót, akkor egy túlárazott motelben fogsz lakni. Ha nincs konyhád, vagy hűtőd és mikród, akkor a sarki bolt kínálatához csúszol vissza, ami amellett, hogy táplálkozási hiányokhoz vezet, nagyon drága. Ha hitelre lenne szükséged, amire a legtöbb szegénynek szüksége van, akkor többszörösét fogod fizetni a kamatnak, szemben azzal, aki tehetősebb hiteligénylő. Szegénynek lenni, úgy, hogy gyereket nevelsz, folyamatos kötéltáncos mutatvány.
A válság óta felerősödött a szegények kriminalizálása
A legtöbb magánszektorban dolgozónak nincs szabadnap, és sokan kirúgják azt az alkalmazottat, aki egy napig kimarad a munkából, még akkor is, ha beteg gyerekkel volt otthon. A nem működő autó is jelenthet jövedelemkiesést és váratlan kiadásokat. Egy nem működő fényszóró miatt bírságcédula jár meg pénzbírság (ami nagyobb, mint egy új fényszóró költsége) és lehetséges bírósági költségek. Ha a hitelező úgy határoz, hogy görény lesz, bírósági idézést lehet kiadni, ez gyakran vezet elfogatóparancshoz. Nincs az a pénzügyi képzés, ami segít valakinek felkészülni az ilyen elvárásra -vagy a hihetetlenül alacsony jövedelem kiegészítésére. Ahelyett, hogy az alacsony bevételű anyákat küzdő hősnőkként kezelnénk, amit megérdemelnének, a politikai kultúránk őket gonosztevőként és a szegénység újratermelőiként kezeli.
Ha valami, akkor a szegénység kriminalizálása felgyorsult a recesszió óta: növekvő számú drogteszt végeztetése az átmeneti segélyre pályázóknál, bírságok bevezetése az iskolai hiányzásért, és emberek bebörtönözése adósság miatt. Ezek az intézkedések a Johnson korszak elvének fordítottjai, mert az szerint a kormány felelőssége segítő kezet nyújtani a szegényeknek.
Itt az ideje, hogy feltámasszuk a kollektív nemzeti felelősség fogalmát a legszegényebbekkel szemben, akik közt aránytalanul sok a nő és a színes bőrű nő. Amíg ez megtörténik, rá kell ébredni arra, hogy az alulfizetett nők, akik a lakásokat és irodákat takarítják, ételeinket készítik és felszolgálják, meg az időseket gondozzák olyan bérekért, amelyek nem elegendőek a megélhetéshez- a mi társadalmunk igazi emberbarátai.
A fordítás Barbara Ehrenreich 2014. jan. 13-án a The Atlantic portálon megjelent cikke alapján készült
...
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése